Nándorfehérvár ostroma 1456-os diadal Film. HD. The triumph of Nándorfehérvár. 1456.

A nándorfehérvári diadal a magyar–török háborúk egyik jelentős eseménye, amelynek során 1456. július 4–21. között a keresztények (magyarok és szerbek) Szilágyi Mihály vezetésével hősiesen védték Nándorfehérvár (a mai Belgrád) várát II. Mehmed török szultán a nagy túlerőben levő ostromló seregével szemben, majd a védőkhöz 10 ezer katonájával időközben csatlakozó Hunyadi János vezetésével, Kapisztrán János 30–35 ezer keresztesével közösen július 22-én, a vár melletti csatában legyőzték a törököket. II. Mehmed 1455 és 1456 telét teljes egészében a hadi előkészületeknek szentelte. A Konstantinápoly bevételénél tapasztaltak alapján különös gondja volt a tüzérség felszerelésére. Egész Európából Drinápolyba csalogatta az ágyúöntéshez, a lövegek kezeléséhez értő szakembereket, és közel háromszáz löveget készíttetett fel a hadjáratra. A török sereg 1456. május elején indult a közel ezer kilométeres útra. A felvonuló had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték: például Thuróczi János szerint a szultán “Négyszázezernél több katonát, rengeteg hadigépet szállított hajón a vár alá. Addig egyetlen várat sem ostromoltak ilyen nagy előkészülettel.“[2] Ezt a számot a 20. század közepéig átvették a történetírók is. Figyelembe kell venni azonban, hogy a nagy hadseregek vonulása a korban is ritkán fordult elő, és egy több tíz kilométeres, jelentős számú irreguláris erő által kísért hadoszlop látványa könnyen túlzásra ragadhatta a laikus megfigyelőt. A hódító hadsereg látványa okozta félelem csak tovább fokozhatta ezt a hatást. Az új kutatások szerint az akkori török hadsereg reguláris állományának létszáma még csak 20–30 ezer ember lehetett, amely a 17. században is csak hetvenezer főre emelkedhetett, s támadó hadjáratokban maximum a felét vezényelhették a külföldi hadszínterekre. A török csapatokat mindig nagyszámú irreguláris erő is kísérte, melynek létszáma elérhette a reguláris erők 70–80%-át is. A ma elfogadott legvalószínűbb becslés szerint a Nándorfehérvár ellen támadó török csapatok mintegy 40 000 fős reguláris és 30 000 fős irreguláris erőből álltak, de vannak olyan vélemények, amelyek az össz török haderő számát inkább 50 ezerre teszik. A magyar seregek létszámában kisebb a bizonytalanság. A várat védő csapatok létszáma 5000–7000 között volt, Hunyadi mintegy 10 000 fős sereg élén vonult Szegedre, ahol még 2000 fő csatlakozott hozzá. A bárók közül Kórógyi János macsói bán volt az egyedüli, aki katonáival itt csatlakozott Hunyadihoz, és részt is vett a csatában. Kapisztrán János keresztes hadseregének létszámára a legvalószínűbb becslés 30–35 000 fő. Összességében tehát a teljes létszámot tekintve a török hadsereg közel kétszeres, a reguláris erőket tekintve közel háromszoros túlerőben volt. E válságos helyzetben három ember akadt, aki megpróbált feladatának megfelelni: Hunyadi János, aki saját költségén felszerelt seregével Szegedre vonult, hogy ott várja be az esetleg még csatlakozni kívánó hadakat, Kapisztrán János szerzetes, akit a pápa megbízott egy keresztes sereg szervezésével a Magyar Királyság területén, amely ekkorra Péterváradon gyülekezett és Juan Carvajal pápai legátus, aki miután belátta, hogy a magyar rendekkel semmire sem megy, az Alföld déli részén segített be a keresztes had toborzásába. A déli végvárrendszer tervszerű kiépítése az 1410-es években Luxemburgi Zsigmond hadszervezeti reformjainak keretében kezdődött. A rendszer kiépítésében jelentős szerepe volt Zsigmond hadvezérének, Ozorai Pipónak, de a szervezés az ő 1426-ban bekövetkező halálával sem szakadt meg. Az 1426 májusában Lazarevics István szerb fejedelemmel kötött tatai szerződés közel húsz déli várat juttatott harc nélkül magyar kézre. Ekkor került magyar fennhatóság alá a nándorfehérvári vár is. Az erősség ettől kezdve – 1521-ben bekövetkezett elestéig – földrajzi helyzeténél és méreténél fogva is kulcsszerepet töltött be a magyar határvédelemben. Nándorfehérvár 16. századi ábrázoláson Nándorfehérvár földrajzi helyzetéből adódó kulcsszerepe abból következett, hogy ha a török szultán Magyarország ellen nagyobb szabású hadműveletet akart indítani, mindenképpen el kellett vonulnia Nándorfehérvár közelében. A korabeli hadseregek felvonulásakor ugyanis a legnagyobb problémát az ivóvízellátás jelentette, ezért a csapatok igyekeztek valamilyen folyóvíz közelében maradni. Az sem volt elhanyagolható szempont, hogy ilyenkor az élelem- és hadianyag-utánpótlás is lebonyolítható volt vízi úton. Egy Magyarország felé támadó, nagyszámú embert és állatot felvonultató török hadsereg számára ezért szinte csak a Duna irányában történő támadás jöhetett szóba. A várat megkerülni sem lehetett, mert egyrészt ezzel a török hadsereg elesett volna a vízi szállítás lehetőségétől, másrészt a várba beszállásolható többezres védősereg állandó fenyegetést jelentett volna a török csapatok hátában.